Félbehagyott reménység

“A hét első napján pedig kora hajnalban elmentek a sírhoz, és magukkal vitték az elkészített illatszereket. A követ a sírbolt elől elhengerítve találták, és amikor bementek, nem találták az Úr Jézus testét. Amikor emiatt tanácstalanul álltak, íme, két férfi lépett melléjük fénylő ruhában. Az asszonyok megrémültek, és a földre szegezték tekintetüket, de azok így szóltak hozzájuk: Miért keresitek a holtak között az élőt? Nincsen itt, hanem feltámadt. Emlékezzetek vissza: megmondta nektek még Galileában, hogy az Emberfiának bűnös emberek kezébe kell adatnia és megfeszíttetnie, de a harmadik napon fel kell támadnia. Ekkor visszaemlékeztek szavaira, és visszatérve a sírtól, hírül adták mindezt a tizenegynek és a többieknek.” (Lk 24,1-8)

Egy félbehagyott temetés . Ez várta a Jézust követő asszonyokat az első húsvét reggelén. Szerették volna befejezni a péntek délután félbehagyott dolgukat. Azon talán még nem is gondolkoztak, mi lesz ha ezzel végeznek, de azt tudták, hogy most mit kell tenniük. Össze is készítették az illatszereket és magukkal vitték. Az elmúlt két napban viaskodtak magukban, hogy elfogadják: a Mester nincs többé és most készen álltak arra, hogy búcsút vegyenek tőle.
Hiába minden próbálkozás, hogy az ember tudomást se vegyen saját halandóságáról, még mindig nem sikerült megvívnunk a harcot a halállal szemben. Pedig nagyon próbáljuk. Kiváló tudósok dolgoznak a legkülönfélébb módszerek és gyógyszerek kifejlesztésén, hogy elkerüljük az elkerülhetetlent. A halálozások többsége a családtól távol, kórházakban történik. Már évtizedek óta szinte mindenhol ravatalozóból viszik a koporsókat a sírokhoz. És sokszor a halál már csak egy szám a mi számunkra is a hírekben. Ma ennyi és ennyi ember hunyt el a koronavírus miatt Olaszországban, az Egyesült Államokban, Magyarországon. De egészen más a helyzet, ha közelről találkozunk vele. Egy közeli szerettünk, távolabbi rokon, jó barát, vagy kedves ismerős, vagy éppen saját életünk törékenysége és végessége letaglóz.
Minden vágyunk az, amit a Bibliában olvasunk, amikor Jézus csak beszól a sírboltba és Lázár kijön onnan. Vagy amit Elizeus tett a súnémi asszony fiával. Vagy mindegy is hogyan, de jöjjön vissza, aki elment, sőt inkább ne is legyen egyáltalán halál. Hogy halál van, és hogy miért, azt Nagypéntek kapcsán már kifejtettük. Ma a feltámadásról van szó.
A feltámadással kapcsolatban az első, amit megjegyez Lukács az evangéliumában az az, hogy tanácstalanságot szül. Tanácstalanok voltak az asszonyok, amikor nem találták Jézus testét. Mi magunk is tanácstalanok lennénk. Talán hasonlóképpen reagálnánk, mint magdalai Mária, aki arra gondolt, hogy elvitte valaki. Az is lehet, hogy hirtelen meglepődésünkben annyira tanácstalanok lennénk, hogy szólni se tudnánk. Csak nagyon-nagyon kevesen gondolnának a feltámadásra. Ez egy természetes emberi reakció, mert ez a világ rendje. A sírok némák és mozdulatlanok. A világ legcsendesebb helyei a temetőkertek. Annyira hozzászokott már az ember a dolgok eme rendjéhez, hogy ez számára a természetes. Az emberek születnek, élnek, aztán meghalnak és nincs tovább. Ne vádoljuk magunkat, ha mi is így gondoltuk.
A második az angyali jelenés. A fénylő ruhában megjelenő két férfi, mennyei üzenetet hoz. Amit mondani fognak, azt ember ki nem találhatja. „Amit szem nem látott, fül nem hallott, és ember szíve meg sem sejtett, azt készítette el Isten az őt szeretőknek.” (1Kor 2,9) Feltámadt! Miért mondja Pál apostol, hogy szem nem látott, fül nem, hallott? Hiszen Jézus is támasztott fel embereket. A naini ifjút, Jairus lányát, Lázárt. Ott vannak az évszázadokon át mondott és hagyományozott történetei az Ószövetségnek Illésről és Elizeusról. Sőt maga Pál is feltámasztott egy Eutikhosz nevű fiatalt. Ezek azonban egészen mások voltak, mint Jézus feltámadása. Jairus lánya, miután Jézus életre keltette, éhes volt, megetették. Később felnőtt, talán családot alapított, gyermekekkel, unokákkal, de végül meghalt és eltemették. Jézus azonban úgy támadt fel, hogy többé nem halhat meg. Ő nem visszajött, mint ahogy egy hídon vissza lehet fordulni és át lehet menni. A többiek visszafordultak. Jézus pedig úgy gondolnánk átment. De ennél is több történt. Nem egyszerűen átment a halálon, hanem legyőzte a halált. Nincs hatalma felette.
Jézus feltámadásával elhozta az örök életet. Azt, amiben nincs többé halál, sem gyász. Jézus halála és feltámadása, Nagypéntek és Húsvét a világtörténelem legnagyobb fordulópontja. Ez az a hír, ami mindent megváltoztat: „Isten úgy szerette ezt a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,16) Nagypénteken adta Fiát, Húsvét reggelén pedig az örök életet készítette el azoknak, akik hisznek benne. Jézus maga mondta ezt el a tanítványoknak, mikor még együtt volt velük. És ma is szól nekünk a jó hír! Jézus halála nem szerencsétlenség, nem politikai koncepciós per, nem tévedés, hanem érted való áldozat.
A világ számára ez bolondság. De Jézus jól tudta, hogy ezeknek meg kell lenniük. Lukács evangéliumában ezt legalább háromszor elmondja Jézus és erre emlékeztetik az angyalok az üres sírnál tanácstalanul álló asszonyokat. János evangéliumában Jézus ezeket a szavakat mondja: „Azért szeret engem az Atya, mert én odaadom az életemet, hogy azután újra visszavegyem. Senki sem veheti el tőlem: én magamtól adom oda. Hatalmam van arra, hogy odaadjam, és hatalmam van arra, hogy ismét visszavegyem: ezt a küldetést kaptam az én Atyámtól.” (Jn 10,17-18) Jézusnak ez volt a küldetése, hogy értem és érted tökéletes életet éljen, amit aztán értem és érted magától odaadjon. Mert Isten ennyire szeret minket.
Ahogy az is bolondságnak tetszik, hogy csupán el kell hinni, hogy valakinek a te életed miatt meg kellett halnia, bár ártatlan és tökéletes életet élt itt a földön. Ott, ahol sokszor beletörődünk hogy tökéletlen életre és világra vagyunk kárhoztatva. Jézus ugyanezen a világon tudott engedelmes lenni Istennek mindhalálig.
Ez a hit pedig Jézussal összekapcsol. Egy asztalhoz ültet bennünket ővele, ahol minden a miénk, ami az övé. Teste és vére, feltámadása és élete a kenyér és a bor jegyeiben. A hitvallás ezt így fejezi ki: „hiszem a test feltámadását és az örök életet.” Mennyivel másabb így az élet! Gyáva tanítványokat ez a hit bátor hitvallókká, sőt vértanúkká tett. Azóta is életeket változtat meg. Rabok szabadulnak a félelem, szenvedély, harag, önzés és sorolhatnánk még mennyi minden börtönéből. Gyász helyett emberek békességet lelhetnek, mely reménységgé lesz, ami egykor majd nagy örömre fordul.
Húsvét öröme még ezeket a nyomasztó időket is reménységgel tölti meg. Mégis milyen sokan élnek félbehagyott reménységgel. Remélnek, mert mást nem tehetnek, más nem maradt. Reménykednek sokan, de nem is tudják miben. Hisznek hitetlenül, mint a költő. Hitnek mondják és reménységnek, de nem lehet a senkiben hinni és a valamiben reménykedni. Pedig járhatunk úgy, mint ezek a húsvét reggeli asszonyok. Félbehagyott temetés helyett, igazi reménységet találtak a feltámadás örömhírében és valódi örömet a Feltámadottal való találkozásban. Régi keresztyén húsvét reggeli köszöntésünk így válik diadalkiáltássá: Krisztus feltámadt! Bizonnyal feltámadt!

Ámen

Krisztus feltámadott, Kit halál elragadott,
Örvendezzünk, vigadjunk, Krisztus lett a vígaszunk, Alleluja!
Ha ő fel nem támad, Nincs többé bűnbocsánat,
De él, ezért szent nevét, Zengjük ő dicséretet, Alleluja!
Alleluja! Alleluja! Alleluja!
Örvendezzünk, vigadjunk, Krisztus lett a vígaszunk, Alleluja!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.