Csendes segítség

„Ez az én szolgám, akit támogatok, az én választottam, akiben gyönyörködöm. Lelkemmel ajándékoztam meg, törvényt hirdet a népeknek. Nem kiált, nem lármáz, és nem hallatja szavát az utcán. A megrepedt nádszálat nem töri össze, a füstölgő mécsest nem oltja ki, hűen hirdeti a törvényt.” (Ézsaiás 42,1-3)

Kedves Testvérek!

 

Szorongattatott helyzetben, veszedelemben az ember érzékenyebbé válik Isten megszólítására. Ahogy a tárgyi világ bizonytalansága egyre nő, mert egyre kevésbé kiszámítható a jövő, úgy jelenthet egyre inkább kapaszkodót a lelki valóság. Ilyen helyzetben volt az a nép is, akiknek Ézsiás próféta ezeket az szavakat is intézte. Egészen bizonytalan helyzetben voltak. Sőt, ha valamiben bizonyosságuk lehetett az az volt, hogy hamarosan rosszabbra fordulnak majd a dolgok. Az ő életükben a politika és a hatalmi harcok forgatták fel a hétköznapokat. Világbirodalmak ütközőzónája volt lakóhelyük. Egy ilyen korszakban Ézsaiás próféta könyvének egyik, ha nem legfőbb központi üzenete, hogy Isten az Úr. Minden látszat és történés ellenére Isten az, aki uralkodik. Ézsaiás Őt látja egy látomásban, ahogy trónján ül és dicsősége betölti az egész földet, vagyis Ő a királyok királya. Ez egy régi hitvallás volt, amit mindenki ismert, de csak kevesen hittek benne. Az ellenség kigúnyolta, a nép pedig csak szájával vallotta. Közben azt is át kellett élnie, hogy bár a gazdaság szárnyalt, csak egy szűk réteg élvezhette a javakat.

Ott volt tehát egy kiüresedett vallásosság, elmondott de el nem hitt hitvallásával. Ott volt, a rövid, gazdagságot hozó béke időszaka, ami csak igazságtalanságokat szült. Mindezek közepén és ezek ellenére pedig Ézsaiás hirdette, hogy Isten az igazi Úr!
Vajon ma is igaz ez? Részint talán még a körülmények is azonosak. Az mindenképpen, hogy szorongatott helyzetben talál most ránk is ez az Ige.

Isten az Úr! Ő az egyetlen, aki csúnya idegen szóval mondva szuverén. Vagyis önhatalmú abban az értelemben, hogy független, olyan akit nem korlátozhat senki, nem kényszeríthet senki. Ez a hitvallás nem változott az évszázadok, ezredek során. Ma az mondjuk: Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában.

Ha Isten ilyen Úr, akkor véget vethet ennek a járványnak is, ha nem teszi bizonnyal jó oka van rá. Célja van vele. Semmi sem történik csak úgy. Jó okkal engedte, hogy Jeruzsálemet végül elfoglalják a babiloni seregek. Oka van annak, hogy most világméretű járvány tombolhat.
Sokaknak ez riadó. A napokban több írás, videóüzenet járja be az internetet, ami azzal foglalkozik, hogy milyen értelmet találhatunk ebben a megpróbáltatásban. Vannak, akik a Föld vészjelzését hallják, hogy elég volt az ember önmagát és természetet pusztító életmódjából. Mások az isteni ítéletet látják, ami a sok igazságtalanság, erkölcsi tévutak és istenkáromlás miatt zúdul a világra.

Isten nem ember, aki csak azért büntet, mert az ember rossz fát tett a tűzre. Erre lett volna és ma is lenne oka számtalanszor, mint Ézsaiás idejében: „Mivel ez a nép csak szájával közeledik hozzám, és ajkával dicsőít engem, de szíve távol van tőlem, istenfélelme pedig csupán betanult emberi parancsolat, azért én úgy bánok majd ezzel a néppel, hogy csodálkozni fog, igen csodálkozni: vége lesz a bölcsek bölcsességének, az értelmesek értelme is kevésnek bizonyul.” (Ézs 19,13-14). De Isten büntetése is szeretetéből fakad és kegyelmes célja van. „Szeret az Úr, azért nincs még végünk, mert nem fogyott el irgalma: minden reggel megújul.” (JSir 3,22-23) Milyen szépen mondja Jeremiás. Célja ma is az, amit nem rég a Biblia utolsó versei között olvastunk: „Jöjj! Aki szomjazik, jöjjön! Aki akarja, vegye az élet vizét ingyen!” (Jel 22,17)

Minden bizonnyal igazi figyelmeztetés ez mindenki számára, hogy életünket vizsgáljuk meg, tegyük mérlegre. Különösen is az nekünk, akik eddig mondtuk temetésen, keresztelőkor, úrvacsora alkalmával, megtanultuk hittanórán, konfirmációkor, vagy csak annyiszor hallottuk, hogy ránk ragadt, hogy hiszek. Mit hiszünk? Hisszük-e, amit vallunk? Vallásunk van, vagy hitünk is?
De most hadd szóljon hozzánk Isten az Igén keresztül a vigasztalás és bátorítás szavával. A szorongattatott népnek Isten Ézsaiás idején egy szabadítót küldött. Róla mondja az Ige, hogy „ez az én szolgám”. Ez a szolga sem szolgának sem szabadítónak nem tűnt akkor. Végső beteljesedését azonban a prófécia csak évszázadokkal később, Jézusban nyerte el. Ő Istennek az a szolgálja, akiben igazán gyönyörködött, akit Lelkével ajándékozott meg. Ő az a Szabadító, akire ma is szükségünk van.

1. „Nem kiált, nem lármáz, nem hallatja szavát az utcán.”
Jézus nem azért jött, hogy a maga dicsőségét keresse. Ezek a fokozódó igék mind ezt akarják kifejezni. Nem kiált mert nem lekiabálni, vagy uralkodni jött. Nem lármáz, mert nem megriasztani jött. Nem hallatja szavát az utcán, mert nem magát reklámozni és hirdetni jött. Mindez jellemző a világi hatalmasságokra és hatalmaskodókra, de nem Jézusra. Ő az a csendes szolga, aki nem magát hirdeti, hanem Isten országát és Isten szeretetét, még ha az benne is jött el. Az a csendes szolga, aki nem nyitotta ki száját, mikor verték, és nem szitkozódott, mikor gúnyolták. „Amikor kínozták, alázatos maradt, száját sem nyitotta ki. Mint a bárány, ha vágóhídra viszik, vagy mint a juh, mely némán tűri, hogy nyírják, ő sem nyitotta ki száját.” (Ézs 53,7) Mert ez volt a megváltásunk útja.

2. „A megrepedt nádszálat nem töri össze, a füstölgő mécsest nem oltja ki.”
Jézus nem is azért jött, hogy elutasítson, vagy elvessen és elküldjön magától. Éppen ellenkezőleg. Bár javíthatatlannak tűnik, vagy éppen haszontalan, megrepedt, vagy már csak füstölgő, nem fordul el tőle. Ez a mondat magában foglalja a következőt is: helyrehozza a repedt nádat és lángra lobbantja a füstölgő mécsest. A nád belülről sérült, a mécses a külső olaj híján van. A szolga képes mindkettőre, gyógyítani és ellátni a szükségessel.

Életünk lehet láthatatlan, de végzetesen gyengítő belső sebet hordoz, Jézus gyógyíthat, mert Ő az Úr. Az is lehet, hogy elfogyatkoztunk, ahogyan az olajat elhasználja a mécses, nála bőséges az utánpótlás.

Jézus nem bátortalanítani, hanem bátorítani jön ma is. Nem megvetéssel tekint a gyengére, hanem együttérzéssel. Nem kioltani jött a kihunyó lángot, hanem egy tisztább, fényesebb, erősebb lánggá táplálni.
„Jó csendben várni az Úr szabadítására.” (JSir 3,26)

Jézusom, ki árva lelkem
Megváltottad véreddel,
Kárhozattól óvtál engem,
Bűnös szívem, ó, vedd el!
Add, hogy néked megháláljam,
Hogy nem hagytál a halálban,
Megmutattad, bármit adj:
Én oltalmam csak te vagy.

Jézus, benned bízva bízom,
Elpusztulnom, ó, ne hagyj!
Te, ki bűnön, poklon, síron
Egyedüli győztes vagy:
Gyönge hitben biztass engem,
Készíts arra, hogy én lelkem
Láthat majd fenn, ó, Uram,
Mindörökké boldogan.
295. dícséret

Ámen